1958. június 27.-én születtem Varga Bárány Mónika néven Buffalóban, New York államban. A Catholic Charities-en (Katolikus Szeretetszolgálat) keresztül történt az örökbefogadásom. Hat hónapos koromban fogadtak örökbe, és Niagara Fallsba (New York állam) költöztem a családommal.
Kicsi koromtól tudtam, hogy örökbe fogadtak. Anyukám elmesélte nekem, hogy Mónika volt születéskor a nevem, de Deborah Ann Deuro lettem. Mindig büszke voltam, hogy örökbe fogadtak. Az különleges és egyedülálló volt. Szerető családban, magabiztos, boldog gyerekként nőttem fel. Remek volt az élet, de valami hiányzott. Tudnom kellett Mónikáról.
Amikor 16 éves voltam, anyukám odaadta nekem az örökbefogadási papírjaimat. Akkor már tudtam, hogy elkezdhetem a keresést. Több mint 30 éven keresztül kutattam a kezdetemet. Az sosem volt könnyű. Bár sokszor éreztem az utam során fájdalmat, csalódást és magányt, mindig tudtam, hogy a családom és barátaim szeretnek és támogatnak.
Tinédzserként telefonkönyvekben kutattam olyan emberek után, akiknek ugyanaz volt a vezetéknevük, mint az enyém. Ahogy teltek az évek, egyre több használható forrásról hallottam. Régi városi címjegyzékek, újságok, jogi hirdetmények, stb. Több tucat helyre telefonáltam, leveleket írtam, de senki nem tudott Mónikáról.
Évek múltán férjhez mentem, két gyermekem született, és elkezdtem tanítani. Mindvégig folytattam a kutatást. 1987-ben csatlakoztam egy örökbefogadási csoporthoz, ahol a kutatásom új irányt vett. Ötleteket cseréltünk, tippeket és forrásokat. Abban az évben feliratkoztam a N.Y. State Adoption Registry-re (New York Állam Örökbefogadási Nyilvántartása). Felvettem a kapcsolatot az örökbefogadó hivatalommal is, és megpróbáltam megtudni mindent, amit lehet. A nekem elmondott tények minimálisak voltak. Anyám kora, szeme színe, etnikai és vallási háttere. Megtudtam, hogy a szülőanyám friss bevándorló volt Magyarországról és születésemkor 24 éves volt. Minden más információt, amit kértem, megtagadtak tőlem. Nem tudhattam meg, hogy melyik kórházban születtem, se bármilyen információt, aminek köze lett volna az örökbefogadásomhoz, mert azok személyesek voltak. Nem juthattam hozzá a születési papírjaimhoz, mert féltek, hogy azok beazonosíthatnák anyámat.
Az 1980-as évek végén aztán lett egy forrás lehetőségem. Néhány barát és idegen segítségével, információt kaptam szülőanyámról a születésem körüli időszakból. Megadták nekem a nevét, a címét, és a legközelebbi hozzátartozója nevét, és megmondták, hogy az ő harmadik szüléseként voltam bejegyezve. Így már volt valami kézzelfoghatóm, amivel dolgozhattam.
A férjem és én elkezdtünk Elizabeth (magyarul Erzsébet) után kutatni. Az elejénél kezdtük, követve, hogy hol lakott Elizabeth, és hogy hol dolgozhatott. Kerestük a legközelebbi hozzátartozóját is, egy Gyursánszky Gizella nevű nőt. Kutattunk a bevándorlási nyilvántartásokban, ajtókon kopogtattunk, felvettük a kapcsolatot a Magyar Baráti Klubbal, templomokat látogattunk meg, és minden fellelhető magyarral beszéltünk, akiről tudtuk, hogy nagyjából szülőanyámmal egy időben érkezett Buffalóba. A nyomok keresztül-kasul vezettek minket Buffalón, Dél-Ontarión, Kanadán. Hamarosan rájöttünk, hogy Elizabeth valószínűleg elköltözött a környékről, így ki kellett terjesztenünk a kutatást.
1999-2000. körül a lányom megismerkedett Levi nevű barátjával az interneten. Levi véletlenül budapesti volt. Ahogy Levi hallott a magyar kutatásomról, felajánlotta, hogy segít elkészíteni a weboldalamat az Elizabeth utáni kutatásomról.
A weboldal lett a leghasznosabb eszköz ahhoz, hogy elkezdődjön a valódi kutatás. Nagyon sok emailt kaptam emberektől Magyarországról és az USA-ból. Az egyik email egy Linda nevű nőtől jött. Linda Angliában él és magyar. Nagyon érdekelte a kutatásom és segíteni akart. A fordítóm és a barátnőm lett. Többszáz emailt olvastunk el együtt és válaszoltunk rájuk, amik tippeket, ötleteket és tanácsokat adtak arról, hogy hogyan találjuk meg Elizabeth-et.
Majd 2002-ben kaptam egy emailt egy Magyarországon élő nőtől. Olvasott egy cikket az örökbefogadásról Schäffer Erzsébet tollából a Nők Lapjában, ami egy magyar női magazin. Abban röviden megemlítették a kutatásomat. A magyar hölgy azt írta, hogy ismerte az egyik nőt, akit kerestem. Elkezdtünk levelezni ezzel a hölggyel és megtudtam, hogy ő Gyursánszky Gizella fiának a felesége. Egy magyarországi út volt a következő lépés.
2003. nyarán a férjem és én Budapestre utaztunk, hogy találkozzunk Ferenccel, aki annak a nőnek a fia, akit anyám legközelebbi hozzátartozóként nevezett meg. Amint leszálltunk Budapesten, egyből éreztem valamiféle kötődést. Nem azt éreztem, hogy ide tartozom, csak azt, hogy a jó helyen vagyok. Találkoztam Ferenccel, és mindketten próbáltuk kitalálni, hogy vajon az ő édesanyja lehet-e az enyém is. Azt biztosan tudtam, hogy a papírjaimon megadott adatok között lehetnek pontatlanok is. Hogy biztosak legyünk, Ferenc és én DNS vizsgálatot csináltattunk. A teszt bebizonyította, hogy Ferenc és én nem vagyunk rokonok. Bár bíztam abban, hogy megtaláltam az igazságot, a magyarországi út és a Ferenccel való találkozás sok mindent bebizonyított. Biztosan tudtam, hogy az információ, amit megadtak nekem igaz volt, hogy volt egy Gizella, ő elmenekült Magyarországról és Buffalóban, New York államban kötött ki. Találkozott egy nővel, akiben rokon lélekre lelt. Egy fiatal magyar nő volt, akit Erzsébetnek hívtak, és aki szintén új életet kezdett az új országban. Ez a két nő végül ugyanabban a kórházban dolgozott együtt, és összebarátkoztak. A kutatás jó nyomon haladt. Elhatározásomat mindez csak megerősítette. Végre találtam valakit Mónika életéből. Bár Gizella már elhunyt, a fia a remény sugara volt számomra. Ferenc kapcsolatba hozott engem a nagynénjével Maryvel, aki szintén elmenekült Magyarországról és Kaliforniában élt. Azonnal felvettem Maryvel a kapcsolatot, aki sokat segített nekem. Mary Buffalóban élt a nővérével, Gizellával, és sok ottani magyarra emlékezett abból az időből, amikor ott laktak. Elmesélte nekem, hogy a legtöbb buffalói magyar, akiket ismert, elköltözött Kaliforniába az 50-es évek végén, 60-as évek elején.
Mary fontos forrássá és támogatómmá vált. Régi fényképeket nézegetve talált egyet a nővéréről, akivel egy George nevű férfi és egy lány volt, akit ’Erzsiként’ ismertek. Mary elküldte nekem a képet. Ahogy a férjem és én megláttuk azt, tudtuk, hogy a szülőanyámat látjuk.
2004. nyarán a férjem és én elutaztunk Kaliforniába, hogy találkozzunk Maryvel és a volt férjével. Mindkettőjükkel beszélgettünk a buffalói életükről, az emberekről, akikkel ott ismerkedtek meg, és arról, hogy vajon Erzsébet is elköltözött-e Kaliforniába. Kutattunk Los Angeles és Santa Monica környékén bármilyen információért, amit Erzsébetről megkaphattunk. Tudtuk, hogy a barátja a fényképről, George is oda költözött, de úgy tűnt, hogy Erzsébet sosem élt ott. Senki nem tudta, hogy mi történt vele. Ezt a zsákutcát nehéz volt megemészteni. Csak annyit tudtam kérdezni, hogy akkor most hol keressük?
2006. tavaszán felhívott egy magyar film producer San Franciscóból. Dokumentumfilmet készített magyarokról, akik az 56-os forradalom idején hagyták el országukat, és kezdtek új életet Amerikában. Amíg a kutatást végezte a filmekhez, rátalált a weboldalamra, és nagyon érdekelte a keresés. Bele akarta tenni a történetemet a filmjébe. Akkor augusztusban a férjem és én ismét Budapestre utaztunk. Résztvettünk a filmfelvételen és tovább kerestünk. Úgy éreztük, hogy Erzsébetet csak Magyarországról kiindulva fogjuk megtalálni, ahol az ő élete kezdődött. Az egyik hely, ahova elmentünk, a Központi Adatfeldolgozó és Nyilvántartó Iroda volt. Találkoztam a Központ igazgatójával, akinek elmeséltem a történetemet, és megadtam neki az információt. Nem kecsegtetett sok reménnyel, hogy segíteni tud, mivel szülőanyám neve annyira gyakori volt. Szerencsére, anyám neve mellett megvolt a férje neve, és házasságuk időpontja is. Megadtam az igazgatónak minden információt, amit tudtam. Bár kevés remény volt arra, hogy bármit megtudjak, lábat vetettem egy kormányhivatalban, és a történetemről film készült. Hazatérésünk után eljött a hit, remény és türelem ideje.
Szeptemberben kaptam egy levelet az Adatfeldolgozó Hivatalból. Bár Erzsébetről nem találtak semmit, a fiát sikerült fellelniük. Láttam leírva a nevét. Megtalálták Bárány Lászlót, Erzsébet és id. László fiát. Csak bámultam a nevét és szembe kellett néznem a valósággal – találtam egy igazi kapcsot. Barátok, és egy újabb idegen segítségével telefonhívások mentek Lászlónak. László nem tudott rólam semmit, se arról, amit meg akartam osztani vele, de hajlandó volt beszélgetni. A barátnőm, Linda beszélt vele és mondta el neki az egész történetet. Hallott a szülőanyám utáni kutatásomról, és hogy látszatra minden egybevágott az ő édesanyjáról meglévő adataimmal. László, bár meg volt rökönyödve, izgatott volt. Segíteni akart nekem, kideríteni az igazságot.
László elmesélte nekem édesanyja és édesapja történetét, hogy hogyan menekültek el Magyarországról. Mesélt nekem magáról, és a húgáról, Veronikáról. Örült nekem, de meglepte, hogy az anyjának volt még egy gyereke. Megadta az ő jelenlegi nevét és címét. Erzsébet egy Atlanta melletti városban él, Georgia államban. A szüloanyám még él és csak egy rövidke repülőútra lakik!
Évekig vártam és most megvolt az, amit kerestem. Egy nyugodt szeptemberi kedden este felhívtam Erzsébetet. Nem akart beszélni. A válasza nem az volt, amit hallani akartam, de a sokéves keresés megtanított, hogy legyek felkészülve a csalódásra. Az elkövetkező hetekben és hónapokban László és én emailben és Linda fordítói gyakorlatával kommunikáltunk. László többször megpróbált beszélni az anyjával. Erzsébet csak annyit árult el, hogy tudott rólam, de nem volt hajlandó rólam beszélni. Semmi mást nem volt hajlandó elárulni Lacinak. Muszáj volt szembenéznem a fájdalmas igazsággal. Tisztelnem kellett Erzsébet döntését, mert sosem állt szándékomban megzavarni életét. Csak meg akartam találni a szülőanyámat, hogy megköszönjem neki a sok évvel ezelőtti választását. A pozitívumra koncentráltam, hogy megismerjem a bátyámat, Lászlót, és a nővéremet, Veronikát.
2007. januárjában a férjem Chuck és a fiam Josh Magyarországra utaztak, hogy egy nyelvtanfolyamon magyarul tanuljanak. Mivel én nyárig nem tudtam Magyarországra utazni, a férjem és a fiam elmentek Budapestre, hogy találkozzanak Lászlóval és Veronikával. A férjem felhívott aznap, amikor találkozott velük. A szavai óriási boldogságot és rengeteg könnyet okoztak nekem. Azt mondta, hogy amint László szemébe nézett, tudta, hogy a bátyámat látja. Később kiderítettük, hogy László, Veronika és én féltestvérek vagyunk.
2007. augusztusában Budapestre utaztam, és találkoztam a bátyámmal és a nővéremmel. A szemükbe néztem, és azonnal tudtam, hogy megtaláltam Mónikának egy részét, amit már nagyon, nagyon régóta kerestem. A férjem, a lányom Erin és én egy hetet töltöttünk családom megismerésével. A barátaim, Linda és Levi segítségével tudtunk beszélgetni, gondolatokat és kérdéseket megosztani. Megismertük egymás életét, a családjainkat és jövőbeni reményeinket. Az egy csodálatos hét volt, tele mosolyokkal és könnyekkel, boldogsággal és szomorúsággal. Egy rövid hét alatt találkoztunk egymással, megtartottuk László és Krisztina esküvőjét, egy családi pikniket, és beszélgettünk a konyhaasztal körül. Találkoztam unokahúgokkal és unokaöcsékkel, fiakkal és lányokkal, távolabbi családtagokkal és barátokkal. Tolmács nélkül nem tudtunk beszélgetni, és oly messze voltam Niagara Fallstól, de valahogy, furcsán, úgy éreztem, hogy otthon vagyok.
2008 júliusában a lányom Erin és én Budapestre utaztunk egy 12 napos látogatásra a családomhoz. Tavaly épp csak találkoztunk. Ez az út lehetőséget adott rá, hogy jobban megismerjük egymást. Beszélgettünk, kocsmáztunk és megnéztük a környéket ahol Laci és Márta született. Élvezetes út volt, és most kicsit hiányoznak nekem. Várom, hogy újra Budapesten lehessek, együtt velük.